Szöghegedű, szegvonó

Hogy hová juthat egy suszter aprólékos, kitartó munkával? Bármilyen furcsa, ez a bejegyzés végül is a hegedű szeretetéről, a zenélés utáni vágyról szól...

Élt hajdanán egy suszter, szorgalmasan készített és javított lábbeliket. Megfordult nála a város apraja s nagyja, becsülték a munkáját, de nem fizették meg az árát. Úgy kezdődött, hogy munka közben felfigyelt a talpba vert szeg tompán koppanó muzsikájára. Képzelete zenévé érlelte a műhely hangjait, és ha egyszer-egyszer megállt kezében a szerszám, és a kaptafán nyugvó bőr egy pillanatra fellélegezhetett: behunyt szemében egy láthatatlan könnycsepp tükre vált szivárványszínű hangképpé, miközben szíve egy hegedűről álmodott... 

A mesebeli történet ma lepett meg, a maga hihetetlen, mégis megejtő valóságával. Egy olyan hangszerrel találkoztam, amelyen kivételesen nem a hangforrás volt a szög (szeg - így helyesebb), hanem a hangszer maga épült szegekből. Suszterszegekből, suszterműhelyben, suszterkéz által. 

Mielőtt bárki kételkedne elmém állapotában, a szöghegedű egy létező hangszer. A barokk és a koraklasszikus korban nagy divatja volt, akárcsak a többi, ma már bizarrnak tűnő hangszercsodának. Neves zeneszerzők, például Mozart vagy Gluck is kedvelték ezeket a hangszercsemegéket, melyet az is bizonyít, hogy műveket is komponáltak rájuk. Íme, egy kis ízelítő:

Mint ahogy létezik, sőt valamikor fénykorában szólt is az a hegedű, amit egy kaposvári suszter készített majd' száz évvel ezelőtt. Szeretet volna zenélni nagyon, de nem volt pénze hegedűre - gondolt egy nagyot, és készített magának. Faanyag a kaptafákon kívül csak a suszterszeg volt a műhelyben. Ezek apró, 3x3 milliméteres, 2 centi hosszú fahasábocskák, amelyeket a talp felerősítéséhez és a rámázáshoz használtak. A ragasztáshoz csiríz is akadt, hát nekilátott... Megható.

Nem tudon, hányan vannak, vagyunk mainapság, akik odaszántan, időt és energiát nem kímélve valósítjuk meg titkos álmunkat, még akkor is, ha a feladat lehetetlennek látszik. Valószínű, nem sokan. Ahogy a kezemben tartottam a hangszert és a szintén faszegekből készült vonót, amelyen alkotója-gazdája egykor zenekarban is játszott, méltatlannak kezdtem érezni magam. Elvarázsolt az ihletettség pillanatainak emlékezete, az a részegítő érzület, amelyet a mézeshetek alakalmával él át az ember, és aztán felfedezi, hogy minden újdonsággal is, amellyel hivatása során találkozik. Ezt keresni, fenntartani, megmutatni, továbbadni... Kocsis Zoltán mondta egyszer, hogy a gyakorlás folyamán is mindig ezt kell keresni - az első érintést, az első találkozás csiklandós, inspiráló örömét. És mégis, olyan sokszor válik sematikussá, fásulttá az anyagi szemlélet eluralkodása vagy az időhiány miatt egy-egy munkafolyamat, amely bár lehet tökéletesen kivitelezett, mégis hiányzik belőle a szenzáció: a minden érzékre ható elementaritás.

Jó, hogy vannak útjelzők az életünkben. Olyanok, amiket akkor veszünk észre, ha megáll kezünkben a szerszám, és behunyt szemünk csendje kinyitja fülünket a teremtő harmónia felé. Mint ez a szeghegedű.