A hegedű etimológiája
Ki gondolta volna, hogy a hegedű a brácsa-család tagja?!
A hegedű szavunkkal jelöljük azt a kistestű hangszert, amelyet a vállunkra ültetve vonóval szólaltatunk meg. A szó ismeretlen eredetű, nem tudjuk, miből származik. Ez így nem túl izgalmas történet - annál több meglepetést tartogat a hegedű megnevezése a külföldi nyelvekben.
A legtöbb, a hegedű elődjének tekinthető sokhúrú, lant- vagy gitárszerű hangszeren pengetve is, vagy eredetileg csak pengetve játszottak. A leírások ugyanezen hangszerek vonóval való megszólaltatási módját illették a viol(a) szóval. A mai nyugat-európai nyelvek többségében is ez a szó képezi a tövét a vonós hangszercsalád megjelölésének (pl.: violin(-o, -e), viola, violoncello(e), violon). Az olasz nyelvben a violino szóval illetik a hegedűt. Ez kicsinyítő képzős változata a violnak, így fordíthatnánk: ,,vonósocska", ,,kis-vonós". Ez a közelítés arra utal, hogy a hegedűcsalád közvetlen, és elemeiben leginkább hasonlító őse a lyra da braccio, másként viola da braccio, azaz a mai brácsa méretű vonóshangszer lehetett (a tabló ezt a hangszert mutatja különböző ábrázolásokon). Ezt kicsinyítették hegedűvé, és nagyították csellóvá. Ezt a vonós hangszert jelölő brácsa szavunk hangzásában is őrzi olasz eredetijét.
A "da braccio" kifejezés a hangszer játék közbeni helyzetére utal. Olaszul annyit tesz alkalmazott szabadfordításban: karon ülő. Párja a "da gamba", amely térden ülő hangszerhelyzetre utal. Tehát a viola da braccio (mondhatnánk: karviola, karvonós, karhegedű) és a viola da gamba (mondhatnánk: térdviola, térdvonós, térdhegedű) ugyana(zok)nak a korábban pengetett húros hangszer(ek)nek a karon, valamint térden használt, vonóval megszólaltatott változata. Érdekesség, hogy a vonós hangszerek legmélyebbike, a bőgő nem a hegedű-brácsa-cselló család tagja. Olasz megjelölése a contrabasso, amely a hangfekvésére utal, és a gamba család egyik legmélyebb hangú tagjaként kölcsönzi hangját a harmóniák alapjához. Hangolása az öt húrú szubkontrabasszus gambákét követi. Hangszerépítési szempontból is a gambákat idézi: "vállmagasságban" tört hátplasztikával, tompaszögű sarkokkal, felül csúcsosodó formával, nem ritkán ma is öt húrral rendelkezik.
Mivel a hangszerek alakulása, fejlődése területenként és korszakonként különböző, meglehetősen nagy a zűrzavar a keletkezésüket illetően. A X. és XV. század közötti időből a hegedű három hangszertípus ,,génjeit" örökölte. A lyra-viola da braccióról már esett szó. A rebekszerű hangszerek közvetlen elődje, a rebab a spanyol hódítók útjai során került arab területről Európába, és terjedt el - többnyire a vándormuzsikusoknak köszönhetően - a kontinensen. Változatainak neve görög honban és a bizánci birodalomban líra, mely elnevezés az ókori húros hangszerre utal vissza. A fidula (vagy másként viella, fidel, viéle, giga, gigue) népszerű reneszánsz kori, felépítése alapján hangszertanilag jól azonosítható típusú vonós hangszer, ugyanakkor ezzel a szóval szívesen jelölik a korabeli nyelvek a hasonló funkciójú kortársait (a rebeket; a crwth-át vagy krottát, ezt az ősi kelta eredetű vonós hangszert) is.
Már csak hab a tortán, hogy a hegedűkészítők nem csak a hegedűt, hanem a vonós hangszercsalád minden tagját értik és készítik hegedű megnevezés alatt. Régebbi időkben ezt a szakmát, és a benne dolgozó szakembereket több nyelven is francia kifejezéssel élve luthier-nek, azaz lantkészítőnek nevezték, akik eleinte lantot, gitárt, hárfát, majd vonót és vonós hangszereket is építettek. Csakúgy, mint Antonio Stradivari, a máig a legismertebb hegedűkészítő, azaz olaszul liutaio (lantkészítő)...